Ez a betegség mindentől megfosztott amitől én én voltam

 Ákos hazalátogatott és megbeszéltünk találkozót a Margit híd budai hídfőnél. Juhu mondom, akkor a trabantot lefotózom: Kolodko miniszobrát. Gyalog menjek? Áh dehogy már ilyen hosszút nem tudok bevállalni. Fáj a hátam, fájnak az ujjaim. Reggel elmentem az Astoriához a bankomba, pénzt vettem ki. Hazajöttem, a pénzt elpakoltam kicsit pihentem, bevettem fájdalomcsillapítót. Elindultam a villamoshoz. Írtam Ákosnak, hogy elindultam. Pontos helyet nem beszéltünk meg így a járdaszigeten vártam, jobbra zebra, balra zebra. Balról a Lipóti pékség jobbrol a Rossmann. Írta is hogy már ő lát engem és egyszercsak nekem is feltünt a sárga sapijában közeledik. Persze meg kellett várnom hogy újra zöldre váltson a gyalogoslámpa, a villamosról épp leszállt a közlekedő tömeg a másik villamos pedig kanyarodott. Meg kellett állnom, hogy az én kacsázó járásommal neehogy valakinek nekiütközzek és már pánikoltam 10 ember nekem már tömeg. Nagyon nagy ölelés és átadta azt amiért találkoztunk. Én azt nyomban a már megcímzett borítékba tettem, hogy hazafelé a postán beadjam. Közben mondom neki, ha már így együtt itt vagyunk és van egy kis ideje, sétálna-e velem, mert a trabit le akarom fotózni. Imádom ezt a fiút, persze anyuka menjünk. Zebrán át, le a Duna felé. Nagyjából sejtem hol lehet a trabant szobor. Közben meséltetem, hogy azon röpke látogatás alatt mit tervez, kivel hol fogja tölteni rég nem látott barátaival, nagyszüleivel az időt. Hopp mindjárt csütörtök és repül is vissza. 
Na már érzem is a fájdalmat a hátamban a farcsonttól a lapockámig görcsösen fájdalmas. És ő nyújtja a karját karoljak belé. Erre elsírom magam, ez a betegség mindent elvett tőlem MINDENT ami én voltam. a nagy sétákat megtevő fotóstól azt a felfedezés örömét, a  mert az öröm is fáj,