Elkísérjelek?

 Vasárnap délután van. Kicsi lányom beszél, hogy el kellene még menni egy boltba, mert ötnapozik és még kellene ez meg az.

Elkísérjelek? Ez nálam már nagy felajánlkozás, hiszen 100 ágra süt a Nap, számomra már meleg van. Elérünk a körúthoz, a forgalmat rendőrök irányítják. Vajon mi készül? Futónap, kerékpár? Nem néztem mára programokat. Hiszen már régóta nem figyelem az eseményeket. Ha látom is, el is felejtem.
Megyünk a Blahára. Be a boltba, de csütörtök óta nem töltötték fel a készletet, és még időzünk kicsit az ásványos néninéninél, majd be a másik boltba aztán a harmadikban is.
Amikor kijövünk, akkor nézem a Dávid csillagos zászlók érkeznek a kereszteződéshez. Ó mondom az Élet Menete. De már a zebrán nem jutnánk át, így le az aluljáróba, a túloldalon fel. Mondom én: Fussunk! Az Osváth utca sarkán megállunk és kezdek a mobilommal fotózni, de levegőt is vennem kell, mert az a pár méter futás kiszorította belőlem a szuszt. 

Miért is sírok, nehéz ezt szavakba önteni, mert sok-sok éve nem volt részem felvonuláson részt venni fotósként. Feltolulnak az emlékek az adrenalin, beindul valami fotós ösztön? Minden egyszerre. Kutatom az ismerős arcokat akikkel réges rég fotóztam. Kavarognak bennem az érzelmek, aztán elfáradok és induljunk. 
Azt mondom nektek, ez nagyon nehéz, hiszen már hiányokról kell beszélni a testem hiányairól. Nem lehetek ott, nem tapasztalhatok, nem alkothatok, nem mehetek végig veletek ezen az úton és nagyon sok úton nem mehetek már veletek. Régi barátaim. Csak búcsút intek nektek és ha (mert véletlenek nincsenek) újra összefutnánk, egy ölelés egy Hogy vagy? De jó hogy látlak.....