Kedvenc fantasy rajzolóm

 

Egyszer régen réges-régen az internetezésem alkonyán felfedeztem Boris Vallejo alkotásait. Én aki 5 gyerek és egy alkesz biorobotja voltam. Igyekeztem valamibe elmenekülni. A pénztelenség a megaláztatottság a felelősség elől kimenekülni. Elképzeltem magam egy harcos izmos embernek. Mert a hétköznapok harcát nem tudtam véghezvinni, de belül álmomban hős akartam lenni. 
Távolban egy kastély, nem tudom mi lehet benne. Miért tartok oda? De ez a kép nagyon tetszett. Én voltam Ő, egy harcos, aki útközben megpihen kicsit. Vagy egy fiatal lány elindul valami felé, de mire odaér már öreg és asszott lesz ereje sem a régi? Mindegy is már hogy 20 évvel ezelőtt mit gondoltam erről a képről, de utamon elkisért. 
Hatodik éve hogy fibromyalgia szindrómával vagyok kénytelen élni, amire az orvosok sem tudnak mayarázatot adni. A LÁTHATATLAN BETEGSÉG. Az agyam is elszipkázta. Fibro-köd, de hagyjuk is. Vita önmagammal. Biztosan voltál már úgy hogy szerettél volna valamit és saját magaddal alkuddoztál. Nem egy süti egyem-ne egyem. Sokkal komolyabb amikor önmagammal vitatkozok. Mert elindul a kezem, annak ellenére, hogy az agyam megállj-t parancsol. Kitölt nyomtatványt  megrendel ezt vagy azt. Az agyam egyik feleelfáradt, a másik fele meg felülkerekedik. Nem vagyok skizofrén Én fibromyalgiás vagyok viszont a folyamatos fájdalmat nem bírom már elviselni. Olvasok erről a betegségről annyi mindent. 2008 óta nem történt semmi lépés a gyógyítás felé. Maradt az antidepresszáns és a pregabalin.

Hogy a jutalmazás és az öröm hiányzik az agynak és fájdalomérzettel reagál. Már a fotózás sem öröm, nincs benne az AHHHAAAAA érzés, nincs már endorfin termelés. Van egy halovány sóhaj és halovány juhuuu, de nincs benne több. Már nincs a felugrálás örömömben. Nincs az alkotás vágya.