Amit soha ne mondj egy demens embernek
Vasárnap délben hívtam anyukámat az intézmény vonalas telefonján. Már kerekes székbe kényszerűlt a nemrégiben elszenvedett elesése miatt. Így nem megy le az ebédlőbe, hanem szobájában étkezik.
Tisztázandó: annak ellenére, hogy augusztusban két unokája is meglátogatta, nem emlékszik ezekre. Tehát nem mondhatom, hogy nem igaz az az állítása, hogy nem volt meglátogatva, mert nem emlékszik, bezzeg a neki felvitt telefonra azt hitte, hogy az az ő új mobilja.
Első szava a telefonba rögtön a megrovás volt, ellentétben az Ilona napi hívásomkor jó kedélyű volt, most pedig rémes szomorú dühös. Az ápolótól nem kérdeztem vissza, hogy anyukám milyen botot lát az ajtóban, hiszen a koszos papírtőrlőre azt hitte, hogy pénz. Így nem nagyon tudok vele beszélgetni. Nem látom amit ő lát, az ápolót meg nem kértem a beszélgetés végén, hogy mi az amit anyám lát, hiszen lehet hogy tévképzetei vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése