Nagyon megérintett az Üres fészek szindróma cikk, hiszen az 5 gyermekem felnevelése volt elsődleges célom.
Igen! Tudnom kellene elengedni őket, viszont betegségem miatt már pár éve bezárkóztam. Nincsenek barátaim, nem megyek kirándulni. Ülök a négy fal között.
Épp egy hónapja mondta a legkisebb is, ha végez az OKJ-val akkor elköltözik. Valahova, bárhova baráthoz vagy Norvégiába a nővéréhez. Jaj amikor a nővére szervezte a barátjával, hogy érettségi után Angliában fognak élni, de engem ebbe nem vontak be. Hiszen már 18 évesek elmúltak és hát már felnőttek. Igen aggódtam, hiszen jogom van aggódni.
A másik lányom is boldog párkapcsolatban él.
A covid miatt ritkán találkozunk, de messengeren minden nap beszélünk.
Félek-e a magánytól? Még jobban begubózok? Biztosan.
Hiszen a betegségem miatt nem járok már sehova. A betegségem miatt nem akarok magam mellé más idegent elfogadni.
Tudjátok az IBS a folyamatos fájdalom a fáradtság és a nyűglődés, a huzat és a meleg el nem viselése.
Jaj, most is fáj a fülem és a fél arcom az ínyem az álkapcsom. Mindkét lábfejem, a bal karom. Szóval úgy egészében nem vagyok jól.
És ez a távolinak tűnő helyzet biztosan hamar itt lesz. Mert elmennek. Itt hagynak, és élik a saját életüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése