Nem vagyok híres énekes, mint Celine Dion. 5 gyerekemmel és macskámmal albérletben, társasház takarítóként utcát sepregetve, kukákat kihúzogatni majd vissza. Közben lejárni a lábam és boldogan fotózni bármit, mindent amitől örömérzetem támad.
Ám egyszercsak arra ébredek, hogy mindenem fáj, minden izmom. Felkelni és járni nagyon nagyon fáj. Begörcsöl a bordaközi izom, és akkor csak lélegezni nehogy az agyam lekapcsoljon a fájdalomtól.
Nem akarom feladni, járni akarok, pénzt keresni akarok, bevásárolni akarok, fotózni akarok.
Orvoshoz menni akarok, fájdalmat csillapítani, elmulasztani akarok.
Ma már zenét sem hallgatok, mert az érzelmektől is fájdalom árad szét testemben.
A sétától égő fájdalom keletkezik a bal combomba, a jobb lábfejem-talpam mintha satuba lenne fogva és hiába kenegetem, nem segít. Tulajdonképpen semmilyen gyógyszer nem segít, csak enyhítheti a fájdalmam. Fájdalmaimat. A fájdalom a mindennapi minden perci. Fájdalommal fekszem és fájdalommal ébredek.
Gondolkodni sem akarok, mert nem gondolni a semmire azaz csak a semmire gondolni, az jó nekem.
Most letargikus vagyok, nincs öröm, nincs bánat nincs aggódás, a leszarom van.
A filmem: a fotós akit szerettek, anya akit szerettek....
